Retúrban a metrón

Az úgy kezdődött, hogy este metróval utaztam Új-Pestre. Szeretem nézni az embereket, és két ember feje között átnézve megakadt a szemem egy tacepaón.

Csak a nagy öles betűit tudtam elolvasni - miért is nem gondolnak a reklámtervezők a látásukban már korlátozottakra -, de ennyi is elég volt, hogy beinduljon az agyam. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy a visszafele vezető úton meg sem hallottam, hol járunk, a Nyugatin túlmentem, így aztán a következő állomástól vissza a Nyugatiig...Metrózásból repetáztam ma este.

De nem is ez a lényeg: A szöveg így szólt:

Köntörfalak

van, amit soha nem felejtesz el

Hogy ez a két dolog hogyan kapcsolódik össze, gyanítom az apró betűs részből tudhattam volna meg. Mivel ahhoz nem jutottam hozzá, magukban ízlelgettem a látottakat.

Építőmérnökként azt teljesen evidensnek tartom, hogy ha van köntörfalazás, akkor kell lennie köntörfalaknak is. A köntör sajátossága, hogy belőle a legmasszívabban megépített fal sem állja ki a terhelés próbáját, a köntörfalazót pedig hamarabb, mint a sánta kutyát....

De mit kezdjek a második mondatrésszel?

Itt azért már súlyos gondolatok derengtek fel bennem. Egy jó ideje foglalkoztat a felejtés, vagy a másik oldalról közelítve, az emlékezés természetrajza.

Ugye Te is voltál már olyan osztálytalálkozón, ahol történetek tömegét hallottad, amiben Te is szereplő voltál anno - de neked teljes volt a sötétség az emlékek helyén.

Vagy apró gyerekkorodból családtagjaid sokszor elmeséltek egy-egy történetet Rólad, Te annyiszor, de annyiszor hallottad, hogy már elképzelted, aztán egy idő után már úgy mesélted el a barátaidnak, mintha valójában emlékeznél arra a történetre, úgy 2-3 éves korodból.

Velem ez a következő történettel esett meg:

Kb. három évesen - mesélték a szüleim - az emeleten lévő lakásunkból a földszintre vezető lépcsőn szememet szorosan becsukva lépkedtem le - ha én nem látok, akkor bizonyára engem sem látnak majd , hogy éppen az udvarra szököm. Annyiszor, de annyiszor hallottam a történetet, hogy a fejemben egy filmmé állt össze, amit én kívülről nézek. Nézem azt a kicsi lányt, ahogy - az ötvenes évek trendije szerint - buggyos mackónadrágjában, szemét hunyorogva összecsukva, pici praclijával a falat tapogatva lép nagyokat lefelé, lassan halad, mert a lépcsőfokok magasak hozzá képest, a száját vékonyra húzza, úgy koncentrál, de kicsi lelkében ott a csintalan mosoly, hogy túljár a felnőttek eszén.

Látod, kívülről látom a történetet, még ha némi empátiával el is próbálom képzelni akkori önmagamat!

Aztán egy másik példa, amikor már az én saját emlékem van a fejemben úgy ötödikes koromból.

Nem dicsekszem vele, de akkor is eljátszottam ezt a szembehúnyásos történetet. Az ebéd utáni séta az osztállyal, kettes sorokba rendeződve. Én , ma már nem tudom, milyen indíttatásból, szememre húztam a sapkámat, úgy mentem a sorban. Persze az első járdaszegélynél puff, pofára esés, először csak az ijedtség, hogy no most mi lesz, aztán az ijedtség attól, ahogy a többiek rám néztek, aztán már szalad is velem a tanár néni , fel az igazgatóiba, elő a nagy papírvágókés, az addigra már 2 centire kiemelkedő dudoromat nyomja a késsel teljes erőből - én egy pissz nélkül tűröm...( a mai napig elviszem a balhét, ha sáros vagyok...), itt érzem a homlokomon a kés metsző hideg pengéjét, a dudor lüktető ellenállását....

Hogy hova akarok kilyukadni?

Amikor emlékeket kutatok az agyamban, az legalább két okból lehet elérhetetlen a számomra:

1. Nem voltam ott lélekben, vagy hogy pontosítsak, érzelmileg nem érintett meg a pillanat.

2. Nagyon is megérintett a pillanat, de nem akarok rá emlékezni, eldugtam az agyamnak egy mély fiókjába- ezek általában a fájó, nem szeretem emlékek, és nem lévén mazoista, ha csak egy mód van rá, tájukra sem megyek

Ha azt akarod, hogy minél több történés felszínre hozható emlékké legyen benned, akkor

• törekedj arra, hogy egyre több olyan dolgot csinálj, amihez érzelmileg is tudsz kötődni, de minimum legyél akkor és ott, ne csak értsd, hanem érezd is az összefüggéseket a dolgok, az emberek között
  

• éld meg csoportosan ( de legalább kettesben) az élményeket, akkor mindig lesz legalább egy valaki, aki elmeséli majd neked, mire is kellene emlékezned

• fokozd az élmény, helyzet, érzés beégődését zenével, színekkel, illatokkal, egyre több érzékszerveddel vegyél lenyomatot a pillanatról

• itt is igaz, hogy a kevesebb néha több, mert egy dolog a megélés, másik dolog a feldolgozás, az pedig nem megy időráfordítás nélkül. Sűrűn egymásra halmozott történések egyszerűen felülírják egymást.......
  

Hidd el, eljön az a idő ( ha szerencsés vagy) - hogy legjobb barátomat idézzem -, amikor már csak az emlékeinkben fogunk élni ( vagy nem pontos az idézet?....), nem mindegy , mit rakunk össze !

Két gyors példa:

A múltból:

Volt egy rövid, de nagyon intenzív szakasza az életemnek, amikor minden idegszálammal egy érzés felé koncentráltam. Akkor folyt a csapból és az éter hullámain is Kenny G és Richard Clayderman zenéje. Ebben az állapotban újra és újra hallottam a zenét, mintha a zongora és klarinét az én lelkemből énekelt volna. Nos, az a lelkiállapot már nagyon messze, de ha a két zene valamelyike megszólal a közelemben, zsigeri szinten érzem újra azt az időt.
Hát, íme egy újabb bizonyítéka a Pavlovi reflexek kialakulásának.

A jelenből:

Még az elmúlt időkig én is hajlamos voltam állandó pörgésben élni az életemet, a lábam járt egy utat, a kezem már a következő dologhoz kezdett, az agyam megosztott állapotban képes volt több dologgal egyidőben foglalkozni. Mindenütt ott voltam és igazán sehol sem.
Manapság pl. ha megyek haza, fel a hegyre, minden lépést átélek, érzem az izmok hogyan dolgoznak, hogy veszem a levegőt, érzem a pulzusom szaporaságát.
Akárhány év múlva , ha vissza kellene idéznem ezt a haza vezető utat, már ma tudom, hogy az az emlék megteremtődött az agyamban.