Tegnap egy kis karácsonyi játékra
a kis unokámnál voltam, és a beszélgetés közben szóbekerült, hogy 1987-ben vékonyabb
voltam, mint lánykoromban. Láttam a 32 éves fiam tágra nyílt szemét, amikor megértette,hogy
miért…. Mert volt egy félév, amikor pár hónap leforgása alatt FELNŐTTÉ váltam.
Ekkor 32 évesen már körülöttem
szaladgáltak az öt és a három éves fiaim, egy átlagos házasságban éltem a vidéki
kisvárosban. Azon a napon – Zsuzsanna napja volt, azóta ez a nap nekem
kevésbé a Zsuzsannákról szól – egyszer csak
jött egy esti telefon. Bátyám telefonált, hogy tűz ütött ki a az ország másik
végén álló szülői házunkban és édesanyám megégett, kórházba került. Az ezt követő éjszakát sohasem felejtem, és
soha nem bocsátom meg magamnak és a férjemnek sem. Én azonnal autóba akartam
ülni, hogy induljunk Édesanyámhoz, de férjem lebeszélt – Majd reggel elmegyünk!
Igaz, hogy 180 km-t kellett volna autózni az éjszakában, de én nem
gondolkoztam ekkor észérvekkel, hajtott a kétségbeesés, a félelem a végletes
rossztól – és mégis maradtunk. Hát ezért vagyok szigorú magammal.
Édesanyámat először a kórházban
meg sem ismertem – az égés eltorzította az arcát, mint egy labda, tele volt
vízzel. Ebből a kórházból egy mentőhelikopterrel a fővárosba szállították még
aznap, hogy láthattam. Beültem az autónkba és a városból felvezettem Budapestre
úgy, hogy 30 km után vettem észre, hogy 3-ban megy az autó – nem teljesen
voltam magamnál. A fővárosi kórházban még tudtam vele beszélgetni, szinte
kedélyes volt – reménykedtem. A következő napon a műtét után nem ébredt fel,
ott álltunk mellette és látom, hogy mozog a szája. Közel hajoltam hozzá, és Ő
öntudatlan állapotban is matematikai példa megoldását magyarázta egyik álombeli
tanítványának – ízzig-vérig matematikus volt
.
Már vagy két este Budapesten
aludtam a bátyáméknál, hogy minél közelebb legyek Hozzá. Minden este reménnyel
feküdtem le, hogy éjjel nem cseng a telefon. De az egyik hajnalban mindannyian
a telefoncsengésre ébredtünk – jött a hír a megváltoztathatatlanról. Ma sem tudom, hogy lehet ezt felfogni ép
ésszel. Vagyis inkább azt tudom, hogy nem lehet. Ilyenkor egyfajta védekező
mechanizmus kapcsol be, és ez az önvédelem segít, hogy ne bolonduljon meg az
ember.
Nem tudtam elfogadni, amíg nem
látom – mondták, hogy ez nem jó gondolat. Bementünk a kórházba, az ágya már
üres és én nem tágítok, meg kell néznem – el kell búcsúznom Tőle…..Az orvos
levezetett a pincébe, és a földön, a többi halott között egy lepedőbe
becsavarva ott feküdt a betonpadlón pillekönnyű teste. Ez a látvány sokkolt,
minden idilli képzeletemet összezúzta. A
búcsú így prolongálódott még tizenév hosszan. Ennyi idő kellett, míg el
tudtam engedni, míg a Vele való álmaimból
nem az egész testemet rázó zokogásra ébredek.
Bárhol voltam a végzetes hír után, mindig volt velem
valaki - vagy a férjem, a bátyámék, vagy otthon a gyerekek. Amikor először maradtam magam – miután a következő
reggel a gyerekeket átvittem az oviba és visszatértem az otthonunkba - lerogytam az
ágyra és sírtam - bömböltem, mint akiből
a több napnyi visszafojtott feszültség egyszerre
akar kiszabadulni.
A balesetet kiváltó történés,
amiben a tűz keletkezett, az Édesapámért történt, Édesanyám hozzá ment át
segíteni. Ők már évtizedek óta elváltan éltek egy családi házban, külön és
mégis együtt. Volt valami elszakíthatatlan kötelék közöttük, egy mélységes
szeretet – amit én is csak a mai eszemmel látok ilyen tisztán. Bár szóval nem mondta
ki akkor, én mégis úgy éreztem, hogy
Édesapám mélyen marcangolta magát a megváltoztathatatlanon. ….és bár a családi ház újjáépült, ő
belebetegedett a szeretett egyetlen ember elvesztésébe és Édesapám a baleset
után öt hónappal egyszerűen feladta a
küzdelmet ezen a világon.
Hálás vagyok az
értelemért, a rendszerelvű gondolkodási
módért, az emberi tartásért, a
barátságért, amit Édesanyámtól kaptam útravalóul.
Hálás vagyok a cizellált
érzelmi töltésért, a szép és a harmónia iránti fogékonyságért, a líraiságért, amit Édesapámtól
kaptam útravalóul.
… és ez így van JÓL!
