Ünnep

Lám, a február is meghozza a maga ünnepnapjait. Ma van egy kedves ifjú barátom szülinapja, és ma van legdrágább barátnőm nevenapja. Egy hete ünnepeltük, hogy Marci fiam 26 éve a világra jött.

Csupa örömforrás, mégis micsoda érzések kavarognak bennem,

az egyik szemem sír ….. és a másik is.

…mert ma van a napja, hogy édesanyám egy szörnyű baleset áldozata lett 23 éve.

Én szülője lettem második fiamnak és nemsokára teljesen árva lettem. Vagy ahogy mondani szoktam – FELNŐTTÉ váltam 32 évesen. Mert valahogy nem onnan számítom a felnőttségemet, hogy szavazóképes lettem. Mindig irígykedve nézem azokat, akik ötven-hatvanéves fejjel gondoskodhatnak még élő szüleikről. Ha hallom őket panaszkodni, kicsit korholok rájuk, mert nem tudják, mit jelent az, hogy már nincs kit…..

Nekem már régen nincs kinek megköszönni, nincs kinek meghálálni…

Nincs kitől feltétel nélkül önzetlen jó szót, szeretetet, féltést, aggódást kapni….

Nincs, ki előtt pőrére vetkőztethetem lelkem minden zord zugát…..

Nincs, kinek büszkeségéért újra és újra harcba szállnék….

Nincs, aki összeköti a múltat a jelennel, aki a gyökereimet még ismeri több iziglen…..

Nincs kitől tanácsot kérni, úgy, hogy közben nem érzem, hogy teher vagyok…

Nincs többé az az ember, aki egyedül a világon minden idegszálával rám figyel….

Már nincs módom elmondani neki, hogy mennyiszer igaza lett, amikor óvott, hogy szavai ma is a fülembe csengenek.

Ma is őrzöm barátnői korszakunk levelezését, amikor ifjú asszonyi-anyai gondjaiba vontam bele, és Ő bölcsen mindig a jó fele terelt.

Hogy elment, és én FELNŐTTÉ KELLETT VÁLJAK, MOST MÁR BE KELL VALLANOM, NEM VOLTAM FELKÉSZÜLVE….

Nem voltam érett arra, hogy gyermekségemet hátrahagyva csak a felnőttek világában éljek

. De mert életfeladatom volt-lett bőven, megkeményedtem, álltam a próbát – nem hibátlanul, olykor meg-megbicsakolva, orra bukva, újra és újra felállva.…Sok éjjen át arra riadtam, hogy őmlik a könnyem, zokogok, mert álmomban ott volt velem, és én a nappal elfojtott fájdalmaimat kiöntöttem elé.

Sokáig, tizen évig éreztem, hogy itt van velem, éreztem okos szemének tekintetét…Sorsom jobbrafordulásaiban éreztem támogatását…. Valahogy úgy volt, hogy mindig küldött egy mentőövet…

Most csak mély csendet érzek, …tán végleg elment? Elment, mert már látja, hogy az ÉLET POFONJAI bölcsebbé tettek? Hogy most már egyedül is megbirkózom a rám rótt feladattal?

Várok egy jelzést, küldök egy segélykiáltást, mert most újra nagy szükségem van. Annyira kusza minden körülöttem és bennem, olyan jó lenne, ha segítene a bogok feloldásában.

NAGYON, NAGYON HIÁNYZIK!

Fiaim most is erőt adnak, mind oly sokszor, hogy újra megrázzam magam és egy új lendülettel lép

jek tovább. Mindig feladatom volt(van és lesz), hogy segítsem evilági lépéseiket, legyek a meleg fészek, amelyben menedéket találnak, legyek a kút, amelyhez mindig visszatérnek erőt meríteni, legyek a kandalló, melynél a feltétel nélkül szeret melegében mindig felengedhet e zord Világban átfagyott lelkük.

Amióta szülő vagyok, tudom, hogy boldog embert "nevelni" nagyon nagy kihívás. Ezt nem tanuljuk iskolapadban, csak az életben. Nincsenek gyakorlati órák, hogy próbálgassuk, hogy is lenne még mívesebb a megformált próbadarab. Itt minden szónak, de legfőképp a tettnek tapintható hatása van.

Így mutat túl önös érdeken saját boldogságom, legyen példa méltóságról, erőfeszítésről, harmóniáról, és a legfőbb mozgató rúgóról: a SZERETETRŐL.

Hát ezért sem lehet más választásom, mint megtenni a következő lépést a felfelé vezető úton.

Más szavakkal, másoktól:

"Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik - ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! (...) Amit magadban elrontottál, tovább is adod. Nemcsak mint genetikus örökséget, hanem sokkal inkább mint lelki mintát, bűnt és erényt, lényed általad is ismeretlen minőségét. De amit magadban megváltasz - az utódaidban is megválthatod." /Müller Péter

"Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést, fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet, Példálózás helyett példát mutatnék, Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék, Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék, Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot, Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat. A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék, Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném, Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat, Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről, És többet a szeretet hatalmáról"/ Diane Loomans

Retúrban a metrón

Az úgy kezdődött, hogy este metróval utaztam Új-Pestre. Szeretem nézni az embereket, és két ember feje között átnézve megakadt a szemem egy tacepaón.

Csak a nagy öles betűit tudtam elolvasni - miért is nem gondolnak a reklámtervezők a látásukban már korlátozottakra -, de ennyi is elég volt, hogy beinduljon az agyam. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy a visszafele vezető úton meg sem hallottam, hol járunk, a Nyugatin túlmentem, így aztán a következő állomástól vissza a Nyugatiig...Metrózásból repetáztam ma este.

De nem is ez a lényeg: A szöveg így szólt:

Köntörfalak

van, amit soha nem felejtesz el

Hogy ez a két dolog hogyan kapcsolódik össze, gyanítom az apró betűs részből tudhattam volna meg. Mivel ahhoz nem jutottam hozzá, magukban ízlelgettem a látottakat.

Építőmérnökként azt teljesen evidensnek tartom, hogy ha van köntörfalazás, akkor kell lennie köntörfalaknak is. A köntör sajátossága, hogy belőle a legmasszívabban megépített fal sem állja ki a terhelés próbáját, a köntörfalazót pedig hamarabb, mint a sánta kutyát....

De mit kezdjek a második mondatrésszel?

Itt azért már súlyos gondolatok derengtek fel bennem. Egy jó ideje foglalkoztat a felejtés, vagy a másik oldalról közelítve, az emlékezés természetrajza.

Ugye Te is voltál már olyan osztálytalálkozón, ahol történetek tömegét hallottad, amiben Te is szereplő voltál anno - de neked teljes volt a sötétség az emlékek helyén.

Vagy apró gyerekkorodból családtagjaid sokszor elmeséltek egy-egy történetet Rólad, Te annyiszor, de annyiszor hallottad, hogy már elképzelted, aztán egy idő után már úgy mesélted el a barátaidnak, mintha valójában emlékeznél arra a történetre, úgy 2-3 éves korodból.

Velem ez a következő történettel esett meg:

Kb. három évesen - mesélték a szüleim - az emeleten lévő lakásunkból a földszintre vezető lépcsőn szememet szorosan becsukva lépkedtem le - ha én nem látok, akkor bizonyára engem sem látnak majd , hogy éppen az udvarra szököm. Annyiszor, de annyiszor hallottam a történetet, hogy a fejemben egy filmmé állt össze, amit én kívülről nézek. Nézem azt a kicsi lányt, ahogy - az ötvenes évek trendije szerint - buggyos mackónadrágjában, szemét hunyorogva összecsukva, pici praclijával a falat tapogatva lép nagyokat lefelé, lassan halad, mert a lépcsőfokok magasak hozzá képest, a száját vékonyra húzza, úgy koncentrál, de kicsi lelkében ott a csintalan mosoly, hogy túljár a felnőttek eszén.

Látod, kívülről látom a történetet, még ha némi empátiával el is próbálom képzelni akkori önmagamat!

Aztán egy másik példa, amikor már az én saját emlékem van a fejemben úgy ötödikes koromból.

Nem dicsekszem vele, de akkor is eljátszottam ezt a szembehúnyásos történetet. Az ebéd utáni séta az osztállyal, kettes sorokba rendeződve. Én , ma már nem tudom, milyen indíttatásból, szememre húztam a sapkámat, úgy mentem a sorban. Persze az első járdaszegélynél puff, pofára esés, először csak az ijedtség, hogy no most mi lesz, aztán az ijedtség attól, ahogy a többiek rám néztek, aztán már szalad is velem a tanár néni , fel az igazgatóiba, elő a nagy papírvágókés, az addigra már 2 centire kiemelkedő dudoromat nyomja a késsel teljes erőből - én egy pissz nélkül tűröm...( a mai napig elviszem a balhét, ha sáros vagyok...), itt érzem a homlokomon a kés metsző hideg pengéjét, a dudor lüktető ellenállását....

Hogy hova akarok kilyukadni?

Amikor emlékeket kutatok az agyamban, az legalább két okból lehet elérhetetlen a számomra:

1. Nem voltam ott lélekben, vagy hogy pontosítsak, érzelmileg nem érintett meg a pillanat.

2. Nagyon is megérintett a pillanat, de nem akarok rá emlékezni, eldugtam az agyamnak egy mély fiókjába- ezek általában a fájó, nem szeretem emlékek, és nem lévén mazoista, ha csak egy mód van rá, tájukra sem megyek

Ha azt akarod, hogy minél több történés felszínre hozható emlékké legyen benned, akkor

• törekedj arra, hogy egyre több olyan dolgot csinálj, amihez érzelmileg is tudsz kötődni, de minimum legyél akkor és ott, ne csak értsd, hanem érezd is az összefüggéseket a dolgok, az emberek között
  

• éld meg csoportosan ( de legalább kettesben) az élményeket, akkor mindig lesz legalább egy valaki, aki elmeséli majd neked, mire is kellene emlékezned

• fokozd az élmény, helyzet, érzés beégődését zenével, színekkel, illatokkal, egyre több érzékszerveddel vegyél lenyomatot a pillanatról

• itt is igaz, hogy a kevesebb néha több, mert egy dolog a megélés, másik dolog a feldolgozás, az pedig nem megy időráfordítás nélkül. Sűrűn egymásra halmozott történések egyszerűen felülírják egymást.......
  

Hidd el, eljön az a idő ( ha szerencsés vagy) - hogy legjobb barátomat idézzem -, amikor már csak az emlékeinkben fogunk élni ( vagy nem pontos az idézet?....), nem mindegy , mit rakunk össze !

Két gyors példa:

A múltból:

Volt egy rövid, de nagyon intenzív szakasza az életemnek, amikor minden idegszálammal egy érzés felé koncentráltam. Akkor folyt a csapból és az éter hullámain is Kenny G és Richard Clayderman zenéje. Ebben az állapotban újra és újra hallottam a zenét, mintha a zongora és klarinét az én lelkemből énekelt volna. Nos, az a lelkiállapot már nagyon messze, de ha a két zene valamelyike megszólal a közelemben, zsigeri szinten érzem újra azt az időt.
Hát, íme egy újabb bizonyítéka a Pavlovi reflexek kialakulásának.

A jelenből:

Még az elmúlt időkig én is hajlamos voltam állandó pörgésben élni az életemet, a lábam járt egy utat, a kezem már a következő dologhoz kezdett, az agyam megosztott állapotban képes volt több dologgal egyidőben foglalkozni. Mindenütt ott voltam és igazán sehol sem.
Manapság pl. ha megyek haza, fel a hegyre, minden lépést átélek, érzem az izmok hogyan dolgoznak, hogy veszem a levegőt, érzem a pulzusom szaporaságát.
Akárhány év múlva , ha vissza kellene idéznem ezt a haza vezető utat, már ma tudom, hogy az az emlék megteremtődött az agyamban.

Végre itt!

Szép napot mindenkinek! Végre, itt vagyok! Valahogy kiizzadtam magamból, hogy amin már lassan egy éve gondolkodom, megszülessen. Egy kis magyarázat! Az URL címem ékezettel így szól: Utazás az agyamban ( ha valaki netán úgy olvasta volna, hogy Utazás az ágyamban!! Micsoda különbség...)
Tudom, hogy a kezem nem üti le oly gyorsan a betűket, ahogy a gondolatok cikáznak az agyamban. De, ha jól meggondolom, ez nem nagy baj, így az ujjaim moderálják első körben a gondolataimat.

Az utolsó késztetés Marci fiam tegnapi megjegyzése volt: Anya, mikor kezded már írni a könyved?
Eddig ezért nem láttam hozzá, mert gőzöm sem volt, hogyan... Kicsit nagyon maximalista vagyok , szeretem, ha mindent tudok arról, amit csinálok. No, ez most a bloggolásról nem így van, ez is egy bizonyíték a magam számára, hogy új időszámítás kezdődik...

2010 február 2-át írunk, és nekem már csak 3 hónapom és 4 napom van arra, hogy a magamnak tett igéreteket beváltsam. 55, ötvenöt, félszáz plusz öt - hány féleképpen írhatom még le, hogy közeledik az egyik nevezetes nap az életemben. Azon a bizonyos napon már ötvenöt éve lesz, hogy itt tartózkodom ezen a FÖLDÖN.
Gombócból nagyon sok, emlékekből - már ami megmaradt a fejemben - már kevesebb. Nem mondhatom el, hogy csak a szépre emlékszem, de a legszebb emlékekből merítek erőt a magam továbbcipeléséhez.

A magamnak tett igéretről: visszatérni ahhoz az ÖNMAGAMHOZ, ami én vagyok, de az elmúlt tizen évben beburkoltam a derekam és fenekem köré hízlalt magánnyal, kényszeres lettem oly sok mindenben, ellustultam a MAGAM-MAGAMÉRT tettekben. Már régóta bizonyosság számomra az a sejtés, hogy kellenek a külső kihívások, késztetések, hogy teljesíteni tudjak: most a kerek évforduló - én mindig öt években mértem életem szakaszait, ezért is szerettem a 0-val, vagy 5-sel végződő évszámokat, éveimet-, a keresztlányom esküvője, új munkaterületek meghódítása ez a külső késztetés.

Igy első ténykedésként ma, hajnalok hajnalán az ágyban eszmélve elkezdtem a tornát. Csináltad már, hogy a két fenékpartodat, amilyen gyorsan csak tudod, az izmok összerántásával egymás felé közelíted 100-szor, háromszázszor? Ezt követte jónéhány lábemelés, és nézd, kitisztította az agyamat és már röpültem is a számítógép felé, hogy VÉGRE ELKEZDJEM a bloggolást!

Nagyon friss még az élmény: pár napja láttam az AVATÁR c. filmet 3 D-ben. Igaz volt minden hír, ami korszakalkotásról mesélt. Számomra csoda volt a MÁTRIX, a Gyűrűk ura, ( a HARRY Pottert nem láttam), de ez a film mindegyiket felülmúlja. Amikor néztem, nem jutott eszembe, hogy micsoda technikai trükkök kellettek egy-egy jelenet megformálásához, hanem odakívánkoztam ebbe a világba: ahol minden idegszál , a fűé, az emberé-állaté összekapcsolódott, érezték egymást egy lelket simogató látványú természetben. Az a gyanúm, hogy a mi világunkban is így van ez az egymás érzékelésével, csak bennünk még nincsenek a szenzorok élesre hangolva, és a belső hangjaink, az egónk rikácsolása elveszejti a finom rezdülések hangjait.

No, indulnom kell pénzt keresni, pedig még eltöltöttem volna két cigarettányi időt itt.