27 éve történt – a 2010. február 19-i bejegyzésem margójára

Tegnap egy kis karácsonyi játékra a kis unokámnál voltam, és a beszélgetés közben szóbekerült, hogy 1987-ben vékonyabb voltam, mint lánykoromban. Láttam a 32 éves  fiam tágra nyílt szemét, amikor megértette,hogy miért…. Mert volt egy félév, amikor pár hónap leforgása alatt FELNŐTTÉ váltam. 

Ekkor 32 évesen már körülöttem szaladgáltak az öt és a három éves fiaim, egy  átlagos házasságban éltem a vidéki kisvárosban. Azon a napon – Zsuzsanna napja volt, azóta ez a nap nekem kevésbé  a Zsuzsannákról szól – egyszer csak jött egy esti telefon. Bátyám telefonált, hogy tűz ütött ki a az ország másik végén álló szülői házunkban és édesanyám megégett, kórházba került.  Az ezt követő éjszakát sohasem felejtem, és soha nem bocsátom meg magamnak és a férjemnek sem. Én azonnal autóba akartam ülni, hogy induljunk Édesanyámhoz, de férjem lebeszélt – Majd reggel  elmegyünk!  Igaz, hogy 180 km-t kellett volna autózni az éjszakában, de én nem gondolkoztam ekkor észérvekkel, hajtott a kétségbeesés, a félelem a végletes rossztól – és mégis maradtunk. Hát ezért vagyok szigorú magammal. 

Édesanyámat először a kórházban meg sem ismertem – az égés eltorzította az arcát, mint egy labda, tele volt vízzel. Ebből a kórházból egy mentőhelikopterrel a fővárosba szállították még aznap, hogy láthattam. Beültem az autónkba és a városból felvezettem Budapestre úgy, hogy 30 km után vettem észre, hogy 3-ban megy az autó – nem teljesen voltam magamnál. A fővárosi kórházban még tudtam vele beszélgetni, szinte kedélyes volt – reménykedtem. A következő napon a műtét után nem ébredt fel, ott álltunk mellette és látom, hogy mozog a szája. Közel hajoltam hozzá, és Ő öntudatlan állapotban is matematikai példa megoldását magyarázta egyik álombeli tanítványának  – ízzig-vérig matematikus volt . 

Már vagy két este Budapesten aludtam a bátyáméknál, hogy minél közelebb legyek Hozzá. Minden este reménnyel feküdtem le, hogy éjjel nem cseng a telefon. De az egyik hajnalban mindannyian a telefoncsengésre ébredtünk – jött a hír a megváltoztathatatlanról.  Ma sem tudom, hogy lehet ezt felfogni ép ésszel. Vagyis inkább azt tudom, hogy nem lehet. Ilyenkor egyfajta védekező mechanizmus kapcsol be, és ez az önvédelem segít, hogy ne bolonduljon meg az ember. 

Nem tudtam elfogadni, amíg nem látom – mondták, hogy ez nem jó gondolat. Bementünk a kórházba, az ágya már üres és én nem tágítok, meg kell néznem – el kell búcsúznom Tőle…..Az orvos levezetett a pincébe, és a földön, a többi halott között egy lepedőbe becsavarva ott feküdt a betonpadlón pillekönnyű teste. Ez a látvány sokkolt, minden idilli képzeletemet  összezúzta. A búcsú így prolongálódott még tizenév hosszan. Ennyi idő kellett, míg el tudtam engedni, míg a Vele való  álmaimból nem az egész testemet rázó zokogásra ébredek. 

Bárhol  voltam a végzetes hír után, mindig volt velem valaki - vagy a férjem, a bátyámék, vagy otthon a gyerekek.  Amikor először maradtam magam – miután a következő reggel a gyerekeket átvittem az oviba és  visszatértem az otthonunkba - lerogytam az ágyra és sírtam -  bömböltem, mint akiből a több  napnyi visszafojtott feszültség egyszerre akar kiszabadulni. 

A balesetet kiváltó történés, amiben a tűz keletkezett, az Édesapámért történt, Édesanyám hozzá ment át segíteni. Ők már évtizedek óta elváltan éltek egy családi házban, külön és mégis együtt. Volt valami elszakíthatatlan kötelék közöttük, egy mélységes szeretet – amit én is csak a mai eszemmel látok ilyen tisztán. Bár szóval nem mondta ki akkor, én mégis úgy  éreztem, hogy Édesapám mélyen marcangolta magát a megváltoztathatatlanon.  ….és bár a családi ház újjáépült, ő belebetegedett a szeretett egyetlen ember elvesztésébe és Édesapám a baleset után öt hónappal  egyszerűen feladta a küzdelmet ezen a világon.  

Hálás vagyok az értelemért, a rendszerelvű gondolkodási  módért,  az emberi tartásért, a barátságért, amit Édesanyámtól kaptam útravalóul. 

Hálás vagyok a cizellált érzelmi töltésért, a szép és a harmónia  iránti fogékonyságért, a líraiságért, amit Édesapámtól kaptam útravalóul.

… és ez így van JÓL!

Újratervezés...P R O J E K T I N D Í T Á S!

Már több mint három éve, hogy  utoljára  itt jártam… Talán meg kellene  magyaráznom, hogy miért is nem éreztem erőt az íráshoz. A lelkem szabad gyökeit lekötötte ezernyi olyan feladat, mely a szabad szárnyalástól megfosztotta , vagy talán a mély bugyrok lehúzó ereje volt erősebb a közlési vágytól? Ma már nem kutatom. Ma is ezernyi feladat van, mégis új szelek fújnak…

Mindig is irigykedve figyeltem azokat a bloggereket, akik évek hosszú során át folyamatosan jelen tudtak lenni az éterben. Én csak akkor tudok írni – beszélgetni így sok szemközt   magammal - , amikor  érzem a belső késztetést, hogy van értelmes mondanivalóm – a magam ítélete szerint. Hogy mások találnak-e majd ebben bármi kedveset, hasznosat, rímelőt a maguk számára, az nem lehet at én dolgom. 

Kétségtelen, hogy világ életemben volt valami késztetésem a „kreatív magam mutogatásra”, olykor csak a szürke tömegből való kitűnés a teljesítményemmel, olykor a magam készítette – ma divatosan DIY-  csecsebecséimmel, fiatalabb koromban a kort meghaladó gondolkodásmódommal… Aztán eljött egy időszak, úgy az ötvenes éveim kezdetétől – lassan belecsúsztam az öregedő asszonyok lelki állapotába. Évek alatt magam köré húztam hájból egy védő ernyőt, mely izolált, egyre mélyebbre nyomott az öregség tudat felé. Simone de Beauvoire után szabadon csak a harmadik nem  egyik megtestesítőjévé kezdtem válni. Reggelente belenéztem a tükörbe, és elhittem Charlie-nak, hogy "aki szép, az reggel is szép". No én akkor nem vagyok szép, sőt, kifejezetten ronda, vén öregasszonnyá válok napról napra. Azt vettem észre, hogy minden halálhírnél azt kezdem számolni, hogy nekem akkor még hány éven van hátra, ha én is ilyen koromban mennék el?

De hogy nem volt ez így mégsem komfortos, mégsem igazán az enyém, akkor kezdtem érezni, amikor már a testem lázadó jelzéseket küldött,  amikor a lelkem inkább a szabad levegőt, mintsem az elefántcsonttornyot kívánta. A felismerés már megvolt, a felszedett 10 kilótól és a lelki bezártságból ki kell törni.  Feszegettem a gondolat erejével az erősre kiépített várfalakat, mígnem a sors megadta a végső lökést. Jött a hír, hogy nagymama leszek. Az első unokám már készülődik erre a világra.

és akkor belémhasított…. meddig fogom tudni végigkísérni az életútján ? Az én fiaim egy  baleset miatt hamar elvesztették nagyszüleiket, akik nagyon, de nagyon hiányoztak az életünkből. Tudom, hogy van, amit csak a nagyszülő tud megadni egy gyereknek. Ez még az én életfeladatom. Tehát az első lépéshez a lórúgást megkaptam, melytől fél év alatt 17 kiló zsírtól megszabadultam. Csak érdekesség, hogy akik nap, mint nap láttak, akkor kezdtek el felfigyelni az átalakulásomra, amikor az első 10 kiló elveszett. Ma már többször mondják, hogy talán nem kellene tovább fogynom, és akkor szerényen mondom, hogy még 6 kg feleslegtől kell megszabadulnom. Most az ünnepek alatt és a téli sötétségben örülök , ha  tudom tartani a 68-at, aztán januártól az a pár kiló se perc alatt le fog menni.

Ha most megkérdezem magamtól, hogy miért teltek el  hosszú évek úgy , hogy „…majd hétfőtől új életet kezdek ...”, vagy miért pont a kalóriaszámlálás hozta meg az eredményt, amikor már minden létező egyéb kúrát próbál(gat)tam, nem tudok rá értelmes magyarázatot adni.

Mindezen gyönyörűséges új állapotomnak azért van egy-két árnyoldala is. Persze engem , a jin és jang ismerőjét ez már nem lepett meg. Minden ruhám leesett rólam, és az arcom még öregebbnek néz ki,  mint valaha. Jól mondtam én duci koromban, hogy randa a soványság.  A ruháim rám szabása , vagy újakkal helyettesítése a kisebb invesztíciónak tűnik azok után, hogy a kollektív tudásbázisban – alias internet - szétnéztem, mit lehetne tenni a ráncokkal, petyhüdtséggel.  Nos ahhoz újra kellene születnem. 

De erre most nincs időm,  az unokám már itt van közöttünk, mindjárt három hónapos lesz , már nem csak nézni, de látni is fog. Tehát ma este, így 2013 Karácsony második napján  megszületett a 2014 évi tervem fő irányvonala.

Ezért vagyok most itt.  Hogy mi történt még ma, fontos a tervállítás miatt: mióta több időm maradt magamra, észrevettem, hogy olyan dolgokkal képes vagyok elbíbelődni, amiken régen átugrottam, elnagyoltam. Örömömet lelem az aprólékos dolgok csinálásában, úgymint például a kézzel függönyvarrásban, az utolsó lakássarok, bútorszöglet kifényesítésében, vagy a régi fényképek rendezgetésében. Ez volt ma is, az unokám apukájának – első szülött fiamnak – a fényképeit rendezgettem, persze mindjárt ott volt a másodszülötté is, a régi karácsonyok fotói, régi barátok, régi helyek, a háromnegyed  életem egy kis kupacba összesűrítve. Nem kicsit volt szívszorító…

Végülis így vált kerek egésszé ez a történet: az új élet megszületése megérlelte, a régi emlékek megerősítették egy új projekt indítását.