Mese a Földre szállt Angyalról

Küldöm ezt a mesét azoknak, akik hosszú hallgatásom ellenére is hűséges olvasóim maradtak.

Tegnap, augusztus hatodikán, reggel 8 óra 55 perckor, amikor dörgött és villámlott, az Ég összeért a Földdel, ömlött az Ég örömkönnye – a fülembe sírt az éteren át az Angyalka hangja. És akkor felrémlett bennem, mily hosszú is volt az út, míg megérkezett….

Hol volt, hol nem volt, találkozott egy szép napon az Ifjú és a Leány, túl az Óperencián, még az antivilágban. Az Ifjú fiatal sihederként is érettebb volt kortársainál, így nem ment csodaszámba, hogy a nála pár esztendővel idősebb Leányba szeretett bele. Mindketten fiatal éveik ellenére a szülői háztól már réges-régen távol éltek az Üveghegy tetején, ott fedezték fel egymást, és határozták el, hogy együtt járják a Világ kerekét. 

Innentől elválaszthatatlanok lettek. Jöhetett zimankós tél, vagy forró nyár, jöhetett szűkös idő vagy bőség, egymásba kapaszkodva,  mint Jin és Jang  élték napjaikat.

Az Élet rendje szerint már minden készen állt arra, hogy a jövő nemzedékéről gondolkodhassanak.  Nőtt bennük a vágy, hogy kezükbe foghassák utódjukat, a boldogságos szeretet teli életük gyümölcsét. Teltek múltak a napok és hónapok, aztán az évek sora, és minden próbálkozás hiába valónak mutatkozott.

A minden földi jó mellett ez árnyékolta csak be felhőtlen boldogságukat. Már szinte csak egymás felé fordultak, a külvilágot alig engedték közel magukhoz, a barátok elmaradtak, a családdal tágult a kötelék.

Így telt el negyven év  keser – édes  boldogságban. A mindig oly erős Leány addig emésztette titkon magát, míg egyszer ágynak esett és alig fél esztendő alatt elsorvadt. Az Ifjú utolsó pillanatig ott állt az ágya mellett, szerető melegséggel gondozta, ápolta.

Amikor a Leány megérezte a vég eljövetelét , így szólt: Én elmegyek most, de azt kívánom, hogy Te ne maradj egyedül és szülessen gyermeked, éld át a teljességet.

Az utolsó kívánság, mint végzet vezette az Ifjút most már egyedül járt útján. A gyász hosszú évei után  kinyitotta szivét és befogadta az Új Leány érkezését. S mint aki érzi, hogy az idő a legnagyobb vetélytársa, minden idegszálával a kívánság beteljesülését várta.

És az Égiek meghallgatták a Leány és az Ifjú negyvenéves óhaját, égzengésnek tűnő harsona szó kíséretében leküldték a Földre Őt,  az Angyalt . Az Új Leány és az Ifjú közös élete így válik teljessé, boldogságuk záloga megérkezett. És ez így van jól!

Ui: Tegnap nagynéni lettem.

JABULÁNI és VUVUZELA

Két hete minden este foci megy tv-ben. Hol rátapadok a képernyőre, hol csak  háttértévézek.

Ma este éppen az USA- Ghana meccs megy, amit a szemem sarkából látok, most lett éppen 1-1, az amerikai 11-sel.

Amúgy nem vagyok nagy foci rajongó, az itthoni fociban nincs is semmi érdekes számomra.

De ez a négyévenkénti IGAZI FOCI mindig magával tud ragadni. Itt látom a játék minden szépségét, a cseleket, az erő feletti küzdést, az olykor megható csapatszellemet, az egyéni bombasikereket és tragédiákat.

Ma a WEST END-ben voltam, és a korlátokon a VB pillanatfelvételeit láttam nagy tablókon. Irígylem a fotósokat, akik ilyen képekbe tudták fagyasztani a test-test elleni küzdelmet a labda birtoklásáért. Az állóképek mozdulatlanságuk ellenére vissza adják az egymásnak feszülő izomerőt és mentális energiákat.

Ami miatt ez a VB még közelebb áll a szívemhez, az a 2007 februári 10 nap élménye, amit Dél-Afrikában töltöttem.

Már az odautazás is rekord paraméterekkel bír: Londonból felszállva 10.000 m magasan 11 órát a repülőgépen töltve a pihentetőül levett cipő már nem nem akart jónak lenni a megdagadt lábaimra. Az éjszakai úton a légköri turbulenciák dobálták a gépet, így az alvásba menekültem a " lesz, ami lesz ! " nyomasztó gondolatával.

De a télből a nyárba való „teleportálás” végül is sikeresen zárult.

Még nem jártam idegen országban azelőtt, ahol a szélsőségek végpontjai ily látványos módon tárultak fel.. Az arany és gyémánt országa, ahol tíz, meg tíz ezrek bádoglemez kunyhókban élnek. Az idelátogatókat minden széppel, jóval fogadják és kínálják az idegenforgalmi látványosságok helyein, de a pazar nagyvárosok közötti utak mentén feltárult a mélységes szegénység. Pretóriában nem engedtek kiszállni a buszból az appartheid feketékbe beégett rossz szelleme miatt.

 Távolban a Tábla-hegy

Az ország természeti adottságai is páratlanok: Fokvárosban a Tábla-hegy olykor a felhők puha paplanába burkolózott, a csúcsra vezető egy szál drótkötélen himbálódzó kabin körbe-körbe forog, hogy teljes legyen a panoráma a felfelé vezető úton.

A Cityben egy fiatal ember a gyémántműhely üvegkalitkájában csiszolta az ásványt gyémánttá, 5 évet kellett tanulnia, hogy ezt a különleges feladatot végezhesse.

 Szélnek feszülve a Jóreménység fokánál

A Jóreménység-fokánál az Indiai és az Atlanti óceán habjai csaptak össze a hatalmas erővel fújó szél kiséretében.

 Folklór műsor GOLD REEF CITY-ben

Johannesburg mellett építették fel Gold Reef City-t , minden épület és relikvia olyan benne, mintha 100 évet visszautaztunk volna az időben. Alászálltunk az aranybánya mélyére, ahonnan a kétrét görnyedt bányászok verejtékével keverten került a kőzet a felszínre, melynek jó , ha 1%-a rejtette a nemes anyagot. 

 Pilgrims Rest-ben az étterem konyhásai rögtönzött músorukkal zárták az ebédidőt

Tovább utazva az országon át, az egykori aranyláz idejében virágkorát élő Pilgrims Rest falucskában pihentünk meg.

          BIG FIVE                 a zsiráf családfővel szemezve

Különleges élmény volt egy közép-európai számára a pingvinek, fókák, majmok látványa természetes élőhelyükön. A Kruger Nemzeti Parkban a BIG FIVE nyomában jártunk az éjszakai és nappali szafarin, a folyón viziló családok és a homokparton napozó krokodilok között hajóztunk

 Hegyek és emberek a kanyon felett

Minden olyan hatalmas méretű – a távolságok, a mélységek és magasságok, a dús erdővel borított és a természet erőivel átformált kopár hegyek, kanyonok, vízesések, a felszíni ércbányászat mesterséges kráterei, melyek a repülőről holdbéli táj képzetét keltik.

A túra Sun City-ben végződött, a szárazföld közepén élere hívott földi paradicsomban, ahol minden a nagyra becsült és tehetős vendéget szolgálja. A casinók sora, a pazar szállodák, a homokos tengerpartot iimitáló strandok, ahol a pálmafák árnyékában pihenőkkel barátkoznak a kis szürke makimajmok – igazi kuriózum volt nekem, aki akkori cégemtől kapott jutalomútként jutottam el ebbe a csodálatos országba.

Itt érjen véget az élmények felidézése, hisz vége a meccsnek is: Ghana győzött 2:1-re.

Csapatban jó....

Vége a májusnak, és elkönyvelhetem, hogy bár munkás volt, tele kétséggel, megingással, bizonytalansággal, de mivel már jó ideje a WU- WEI szellemében vezetem életemet, azaz hagyom a történések megerőszakolás nélküli kiforrását, és mert hitemet a pozitív változásban semmi sem tudta megingatni – a végén kikerekedett az óhajtott végeredmény.

Nem tudom Te hogy vagy vele, vagy voltak-e akár rövid időszakok is az életedben, amikor kiürült a tér körülötted, és jól esett a viszonylagos csend, nyugalom..... A kiürülés nálam önmagam szándékától vezérelt volt. Egy nehéz, gubancos, sikerélményektől mentes, terhelt időszak után én magam óhajtottam a visszavonulást a frontvonalból. Kívántam, hogy engedtessék meg nekem, hogy csak csendben tegyem a dolgom a létfenntartásért, a feladatállítás ne az én gondom legyen. Beszűkítettem így mind a mozgásteremet, mind a felelősségi körömet, letompítottam érzékeimet a világra. Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy a körülöttem lévő világ aktív cselekvőjéből annak szemlélődőjévé váltam. Ez utóbbi állapot volt a legnagyobb élménye ennek az inaktív időszaknak.

Jó időszak volt ez a mentális energiák pihenésére, a gondolatok rendezésére, az érzések feldolgozására és nem utolsó sorban önvizsgálatra. Ennek a regenerálódási folyamatnak óhatatlan következménye volt nálam - így visszagondolva az eltelt időre- , hogy egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy a felgyülemlő erő elkezd belülről feszíteni, a többletenergia feladatért kiállt. Ennek felerősítését szolgálta, hogy rá kellett jönnöm, hogy közel 30 éves vállalkozói lét után az alkalmazotti lét nem nekem való. Legdurvább a hozzáadott érték teremtésem anyagi ellenszolgáltatása volt.

Mivel aktív, munkával töltött életem túlnyomó részében magam kerestem és biztosítottam a feladatokat és a hozzárendelt javadalmazást – bármilyen göröngyössé vált is ez a válságos időkben - újra ez az állapot vált kívánatossá. Egyre nehezebben viseltem azt a kötöttséget, hogy az életem hajójának nem a kormánylapátjánál állok, hanem egy kis fogaskerékként kényszerpályán mozgok egy másik hajó gépházában. Hiányoztak a szabadságfokok, hiányzott a kihívás, a fejlődés. És még valami – ez az időszak nem vitt közelebb saját céljaim megvalósulásához.

Különleges élményem volt az elmúlt napokban .Van az úgy, hogy akinek minden karácsonykor a habcsók evése szertartás volt a karácsony fa alatt, és egy hosszúra nyúlt külszolgálat idején – , más karácsonyok, más szokások - elmaradt ez a szertatása, - mikor újra az itthoni fa alatt majszolja a cukorédes karikát, akkor döbben rá, hogy mennyire is hiányzott azokban a távolban töltött ünnepeken ez az íz. No így hatott rám ez az élmény.

Csapatban jó... Új célokért szövetkeztem fiaimmal – milyen csodája az életnek, a szülőségnek ez - , akikben értelmes, azonos hullámhosszon gondolkodó igazi társakra leltem. Micsoda energiákat szabadítottak fel bennem, átvéve felelősségi köröket, ugyanakkor hozták saját fiatal lendületüket, életszemléletüket.

Amikor még egyedül voltam a hajónkon kapitány, fedélzetmester és a hajósinas is egy személyben, nem egyszer azt kívántam, bár csak megoszthatnám ezeket a feladatokat ugyanolyan tulajdonosi szemlélettel bírókkal. Akkor fiaim még a kényelmes utas pozícióban élvezték, vagy szenvedték a hullámok játékát, én pedig erőn felül béleltem kajütjüket, olykor a kormányzás rovására is.

De lám nem volt semmi sem hiába való.....

Ha erőfeszítéseim sikere ez, ha tévedéseim jóvátételének esélye ez,

ha a folytonos megújulni tudásom ajándéka ez –

hálásan köszönöm MINDENKInek, aki eddigi életemre hatással volt.

Tehát az élmény, az egy irányba mutató közös célért való együtt gondolkodás és tett élménye.

Túl ezen annak is az élménye, hogy az azonosan kondícionált emberek energiája nem összegződik csupán, hanem hatványozódik.

Erről az alappontról kiindulva vágok bele abba az új vállalásba, ahol a ma még számomra idegen emberek csoportjában megteremtsem ezt az élményt, a maguk és persze a magam hasznosulására. Ma még a vezetői feladatokra való felkészülés fázisában vagyok, szedem össze az információkat, ismereteket. Nagy kihívás, nagy elvárásokkal, az eredményekhez társuló megbecsüléssel .

Nos, így zárult le mára már visszavonultságom időszaka .

ÚJ ESÉLY - ÚJ TÉT – ÚJ NYEREMÉNY

ÚJRA KEREKEDIK A VILÁG

Bölcs gondolatok másoktól:

Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. (...) Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit; fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül. /Márai Sándor

Úgy gondolkodjatok, mintha minden gondolatotokat lángbetűkkel írnák fel az azúrkék égre, hogy mindenki láthassa azokat. És ez így is van. Úgy beszéljetek, mintha az egész világ egyetlen fül volna, amely azt hallgatja, hogy mit mondotok. És ez így is van. Úgy cselekedjetek, mintha minden cselekedetetek a saját fejetekre szállna vissza. És ez valóban így is van./Mikhail Naimy

Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak. /Schäffer Erzsébet

Vihar egy kanál vízben...

Már több, mint két hete nincs változás a blogomban, de nem úgy a mindennapjaimban.

Amit akartam, az sikerült. De ennyire…?!?

Még tavaly télen bedobtam egy kavicsot életem álló vizébe, ami mostanra akkora hullámokat kavart, hogy éppen hogy csak a víz felett tudom tartani a fejemet!

Óhajtottam a változást, a pörgést, a felgyorsulást! De későn kezdtem el edzeni eltunyult tagjaimat, kisimult agytekervényimet és lezsibbadt idegszálaimat?

Lehet, úgy gondoltam, hogy olyan ez, mint a biciglizés, amit, ha egyszer megtanult az ember, sohasem felejt el? Vagy jószerivel végig sem gondoltam, hogyha változást generálok magam körül, akkor elsősorban és leginkább magamat kell hozzá igazítani.

No most megtapasztaltam úgy isten igazából, hogy a halogatási, a restanciagyűjtési művészi hajlamom mit tud összekalapálni rövid idő alatt.

Most, mint mérgezett egér, versenyt lótok – futok az idővel, mégha látszólag lecövekelve ülök az irodai székemben.

Néha a méhkas kutyafüle zsongású a fejemben süvítő, cikázó gondolatok hangjához képest. Hopp egy gondolat-foszlány- le kell írni, fel kell hívni, el kell intézni, el kell végre dönteni, el kell hozni, be kell adni, be kell fejezni és végre el kell kezdeni….

A másodperc tört része alatt ez mind átszáguld az agyamban, és sem a kezem, sem a lábam, sem az agyam munkára fogható része nem tudja követni a sebességét.

Gondoltam, majd írok erről, ha vége lesz, ha a hullámok már az ÉDEN lágy homokpadján nyújtóznak el a siker érzésének simogatásában.

De nem bírtam tovább… Napok óta szinte sötét éjszakáig dolgozom és mire hazaérek, éberebb vagyok, mint reggelente. A pihentető álom keresése csak önkínzás ilyenkor.

Most álomba írom magam….

Ha valaki azt hinné, hogy panaszkodom, téved. Minden feszültsége és terhe ellenére élvezem a megpróbáltatást, a kihívást. Most kell megmutatnom- elsősorban magamnak, de nem baj ha mások is észreveszik – , van még lendület, van még tűz bennem.

Ebben a napok óta tartó forrrásban egy –egy lélegzetvételnyi szünetet jelent, ha kizárom a kül- és belvilágot az agyamban és csak arra az egy dologra koncentrálok, amivel éppen foglalkozom. Ilyenkor jól haladok, vannak nagy kövek, melyek hangos puffanással esnek le a lelkemről. Valami bevégeztetett, valami elvégeztetett. A képzeletbeli teendők-listájáról valami végre kihúzható. Persze jön újabb három másik helyette, kicsit odébb való határidővel.

Már régóta tudom, hogy a nemszeretem dolgokat hajlamos vagyok halogatni. Aztán hajlamos vagyok arra is, hogy másoknak – néhány kiváltságosnak - szabad teret engedek az időmmel való szabad garázdálkodásban. Jószerivel az életem nagy része arról szólt, hogy ezen kiváltságos lényeknek feltétel nélkül rendelkezésére álljak. És vannak néhányan, akik felé tartozom azzal, hogy hívó szavukra felkerekedjek. Így hát bár megtervezem a napom, az áttervezésre félnaponta, olykor óránként meg kell nyomnom a refresh gombot az agyam billentyűzetén.

Most minden együtt van, mondhatni a csillagok állása kedvező a kitörésre. Vannak új feladatok, melyek megkívánják az összeszedettséget, penge agyat, a kifinomult érzékeket. Újra távolabb kerülök az elsődleges szakmámtól, és belevethetem magam a saját tapasztalatból és a sok éves, szerteágazó, rám ragadt tanokból táplálkozó emberformálásba. (Talán ez így durva. Jobban hangzik úgy, hogy) segítek másoknak, mint enmagamnak, nem csak leélni és túlélni, hanem megélni az életet. (Ez meg egy kicsit fennköltre sikerült.)

Még egy hét és csendesül a vihar ereje. Akkor jelentkezem újra….

.. és az elmaradhatatlan idézetek:

A siker felé vezető első lépést akkor tesszük meg, amikor már nem vagyunk azon környezet foglyai, amelybe először belecsöppenünk!/Mark Caine

Nem az számít, hogy milyen helyzetbe kerülünk, hanem az, amit benne teszünk./Aldous Huxley |

Hányszor kell még…..?

- kérdeztem magamtól a napokban kicsit rezignáltan, amikor egy újabb fordulat első lépéseit teszem az életem munkával töltött részének megváltoztatásához. Csak részben a külső körülmények megváltozása miatt, jórészt a belső megújulási igény miatt.

Tehát hányszor kell még újra kezdenem?

Pedig mindennapjainkat átszövi az

útkeresés – választás - változás

hármasa.

Van, aki az állandóságot mindenek felett óhajtja, legyen az mikro-, vagy makrokörnyezet, és miminden, ami maga az ÉLET. Leginkább akkor változik az élete, akkor vesz fordulatot, ha a külső körülmények már kikényszerítik.

Emlékszem a dédmamára, akinek szülőfaluja határán kívülre való utazás ugyanúgy, mint valami váratlan, ismeretlen történés mekkora terhet, erőfeszítést jelentett. Az ő biztonságát az ismert ház, ismert utca, ismerős szomszédok, a gyalogosan uralt környezet jelentette.

Van aki élete végéig csak az útkeresésig jut. Toporog egy helyben az útkereszteződésben, hosszasan és alaposan mérlegel, s míg számítgatja a legkisebb kockázatot és veszteséget, a legnagyobb hasznot, addig lehet, hogy bezárulnak a lehetőség kapui.

Lehet, hogy szúrja már a szög a talpát, netán irígyli a szomszéd zöldebbkertjét, – de még nem érett meg belül az erőfeszítésre, talán el sem hiszi magáról, hogy ő is tudhatja, birtokolhatja, képes rá, képessé válhat rá…Bár már álmaiban, vágyaiban óhajtja a változást, de még fél lépni - riasztja az új, az ismeretlen, a megszokottól való elszakadás, a biztonság elvesztése, netán a belebukás veszélye…..

Van, aki túljutva az első lépésen, választ.

>Választ, mert látja mások sikerét az új úton, választ, mert hagyja sodortatni magát az árral, választ, mert jobban igényli a választás bizonyosságát, mint az útkereséssel járó bizonytalanságot,

választ, mert úgy érzi, inkább őmaga válasszon a kínálkozó lehetőségek közül, mintsem a körülmények lökjék kényszerpályára.……

Őt vonzza az új, az ismeretlen, a megszokottól való elszakadás, kalkulál a biztonság elvesztésével, netán a belebukás veszélyével, de már vállalja a döntés következményeit. Ennél a stációnál már az önismeret és önbizalom egészséges fejlettsége erős támasz tud lenni.

Így jutunk el a harmadik lépésig, a változásig!

A választást körül kell, hogy ölelje a változás. Változom és ezért megérik a választásra való igény, vagy választok és ez szükségképpen magával hozza a változásomat is.

Tegyük ezt bár tudatosan, vagy ösztönből, mindig örök választás előtt állunk. Fiatalabb koromban, mikor még „ide nekem az oroszlánt” szemlélettel tekintettem a lehetőségekre, sokkal inkább bátran, olykor vakmerően vágtam bele új dolgokba. Nem gátolt a döntésben a kockázatokkal, veszteségekkel való kalkulálás. Úgy gondolom, ez a fiatalság erénye is egyben, hisz így születhetnek az igazi fejlődést hozó eredmények. Így hozhatjuk magunkat újabb és újabb sorsot, jellemet formáló helyzetekbe.

Amióta az eszemet tudom, mindig bennem volt a változásra való igény. Ha nem jött ez a külvilágból, akkor magam indukáltam. Volt, hogy csak arra futotta erőmből, hogy átrendezzem a lakást, akkor azzal teremtettem új környezetet. Volt, hogy egy merőben új frizura hozta meg a megújulás érzetét.

Számtalan eseteben még turbóztam is a változás okozta jó és izgalmas érzést azzal, hogy halmoztam az egyidőben végbemenő változásokat, változtatásokat. Volt, hogy csak a változás oly sokszor előidézett kellemes érzéseinek újraélésére provokáltam az újdonságot.

Persze minden változás kicsit ugrás az ismeretlenbe. Míg fiatal az ember, a kiváncsiságán és vakmerőségén kívül nincs sok belső fogódzója, bár nem elhanyagolható a közvetlen környezet hatása sem, mely lehet védőháló, de kilövőállás is.

Később sokat segít az önismeret, a saját képességeknek egyre pontosabb felmérése. Ezeket az ismereteket is persze a változásokra való reagálásunkból nyerjük. Hányszor éltem már át, amikor váratlan új helyzetbe kerültem, hogy magamat is megleptem a reakciómmal. Akkor kicsit magamba alászállva dolgoztam fel a miérteket. Igy lesz a változás mozgatórúgója saját személyiségünk megismerésének, fejlődésének, a körforgás így teljes.

Volt, hogy a változás igényét annak érzése hozta, hogy lassan beleszürkülök az engem körülvevő közegbe. Mindig volt belső késztetésem arra, hogy kitűnjek a tömegből, hogy legyenek olyan teljesítményeim, erényeim és ideáim, amivel kiérdemlem a kitüntető figyelmet.

A változás nekem kihívás: erőfeszítés, sok tanulás, az új helyzethez való aklimatizálódás. Néha a régi, változásért kiáltó helyzet jó dolgainak elvesztése. Tehát vannak fájdalmas pillanatai is, de ezekre úgy gondolok, mint a jövő kedvezőbb alakulásáért való fizetség. És titokban a nagyon hiányzó régi dolgokat becsempészem az új életembe.

A változásra való képesség edzettség dolga. Ma, amikor világpolgárok lehetünk anélkül, hogy hazát kellene váltanunk a lelkünkben, képessé kell tenni magunkat a minél eredményesebb megújulásra.

Életem során több, mint negyedszázszor váltottam már lakhelyet – megannyi csomagolás, költözés, új város, új emberek, új munka.

De minden csomagolás rendszerezése és selejtezése a ránk rakódott holmiknak, minden költözés egy új alkalom az otthon újra álmodására, új város, új emberek, új munka – lehetőség a magunk újrapozícionálására, az értékes kapcsolatok megsokszorozására, új milliő megalkotására.

Tehát a szeretet mellett a legfontosabb útravaló, melyet a gyerekeimnek szánok, az a változásra való képesség kifejlesztése , állandó edzésben tartása. Legyen az bármilyen előjelű változás a külső körülményekben, vagy saját belsőjükben – legyen érzékük annak felfogására, értékelésére, és válaszaikkal hozzák ki belőle a legtöbbet, leghasznosabbat, saját maguk és a világuk épülésére.

De legyen bármilyen nagy is a kihívás a változásra, maradjon meg az önbecsülésük és a belső értékrendjük.

Végül válasz a kezdő kérdésre:

Te, nézz a lelkedbe!!! Alig vártad, hogy megint induljon egy új életfejezet!

... és ahogy erről mások gondolkodnak:

Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: "Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?" És valahányszor a válasz túl sok napon át volt "nem" egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell... majdnem mindenen - a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól - mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni. /Steve Jobs

Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerűség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait. /Paulo Coelho

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van. /Müller Péter

„barát”, barát és jóbarát...

Számtalan évet megélve láttam már barátok jöttét és mentét. Láttam az „érdekbarátok” sokféléjét, a pozícióhoz, a pillanatnyi státuszhoz, az adott életformához kötődő „barátokat”. Nem bántom őket, hiszen így utólag már tudom, nem ÉN voltam számukra a fontos, inkább a helyzetem. Amikor a helyzet változott, ezek a „barátok” is eltüntek. Egy-két barát elvesztése fájdalmas volt, mert elvitt valamit belőlem és mert az én kötődésem hozzájuk más alapokon állt.

Nem véletlen, hogy alig néhány igazi jóbarátja lesz az élete folyamán az embernek. Nekem is van sok barátom, de jóbarátaim száma egy kezemen elfér. Vannak barátságok, melyek még fejlődésben vannak ,még kell az idő próbája, a megismerés mélyülése, a bizalom megerősödése, a közös élmények sora.

Van egy jóbarátnőm, akivel a 19 évig tartó különleges barátságunk - 19 évig mindennapjai nagyrészét nekem szentelte, velem dolgozott - az én botorságom miatt majdnem megtört...

Legyen ez a hely arra, hogy megkövessem... és köszönöm, hogy jó emlékkel megtartott lelkében. Vele éltem át a lelki szimbiózis élményét - neki megvolt a képessége, hogy szavak nélkül is átérezte, amit én éreztem, megélte a eleven fájdalmat, ha nekem fájt, és sokszor megható szeretettel, gondoskodással vett körül. Ma már földrajzilag és élethelyzetben is messze vagyunk egymástól, de az együtt töltött idő mindkettőnk számára meghatározó korszak volt.

A másik két jóbarátom közül az egyiküket 40 éve, a másikukat kettő híján 20 éve ismerem. Mindkettő jóbarátomra igaz, hogy vethetett a sors bármerre, változhattak a körülményeink jobbra, vagy rosszabbra – ők mindig megmaradtak nekem. Mindegy, hogy naponta, vagy félévente hallottunk a másik felől, a kapcsolat fonalát minden rossz érzés nélkül fel tudjuk venni.

Az ő kiváltságuk, hogy úgy ismerhetnek, ahogy és amilyen teljes pőreségemben vagyok. Minden manír, minden álca nélkül.

Látszólag úgy egyébként barátságos vagyok mindenkivel, hamar oldani tudom a feszélyezettséget, rá tudok hangolódni a másikra. Mivel szeretem a harmóniát magam körül, ezért teszek is, létrehozom és óvom a jó hangulatot. Nem viszem ki a belső vívódásaimat a külvilágomba.

A jóbarát már olyan közelségbe tud kerülni hozzám, hogy átlát a burkon, lát engem minden halmazállapotomban, mert ott van közöttünk a bizalom. A bizalom bizonyossága, mely az évek alatt épült ki lépésről lépésre, szóról, szóra, gondolatról gondolatra. A tudat, hogy a jóbarát már nem csak a szemével lát és a fülével hall engem, hanem a lelkével is. Hogy valami megfoghatatlan egymásra hangolódás okán őszinte érdeklődéssel figyel, meghallgat, gondol velem, gondolkodik rólam.

Az egyik jóbarátom nő. Együtt koptattuk a gimi padját, ott még csak méregettük egymást. Aztán amikor újra találkoztunk, ő már három gyermek anyja volt. A közös sors –én akkor voltam első szülött fiammal áldott állapotban – összemelegítette lelkünket. Azóta kísérjük gondos odafigyeléssel egymás élet. Az elmúlt időben megint térben közel kerültünk egymáshoz, így újra szinte napi kapcsolatban vagyunk. Olyan megnyugtató, hogy van kivel megosztani, ha bármi bánt, ha öröm ér. Életpályánk annyira másként alakult, neki nagy családja van, nekem parányira szűkült, ő a nagyobb biztonságra törekedett, én mindig a vállalkozó szellem voltam. A külső szemlélő nem talál bennünk semmi közös vonást. Mégis kialakult közöttünk egy szeretettel átitatott elfogadás, képesség a másik örömében-bánatában való osztozásra. A titkot megfejteni nem tudom, de sokszor csodálattal gondolok arra, miből mivé alakult ezalatt a 40 év alatt ez a kapcsolat és benne mi ketten.

A másik jóbarátom férfi. Persze most felmerül azokban, akiknek még nem volt más nemű jóbarátjuk, hogy ez igy nem is lehetséges.

Persze, férfi és nő között a barátkozás átcsaphat szerelembe, de ha a közös jövőre nincs lehetőség, a rózsaszín köd eloszlása után szerencsés esetben megmarad a barátság.

Nem hiszek az első felindulásra-szerelem alapján született ásó-kapa-nagyharang eskükben. A szerelem vakító takarásában az ember jószerivel csak magát, az új helyzetét szereti , szereti, hogy szeretve van, de a másikkal és a kapcsolat ápolásával alig foglalkozik. Aztán jön a kijózanodás, a rideg valóság, a csalódás, az " ...én nem ilyen lovat akartam... " felismerés., amikor két vadidegen ember áll egymással szemben, akiknek a fejlődési iránya , akarata is ég és föld távolságra van egymástól.

Minden tartós emberi kapcsolatnak az a titka, hogy úgy tud benne fontos lenni a másik, hogy közben önmagad is folyamatosan fejlődhetsz. Nem hiszek az önfeláldozó, vagy a kisajátító emberi viszonyokban-legyen az barátság, szerelem, házasság vagy szülő-gyerek kapcsolat. Ha mindkét fél megtalálja a másikban a hozzáadott értéket, ha erősítik egymást saját értékeikben, ha elfogadják gyengeségeiket, hibáikat. Amikor már szavak nélkül érzik a másik érzéseit, gondolják a másik gondolatát. Ha kaukázusi krétakörbe kerülve el is tudja engedni a másikat, ha annak az az üdvös.

Ehhez persze a kapcsolatban levők érzelmi intelligenciájának már nem általános iskolai szinten kell állnia. Megnyugtató lehet mindenkinek, hogy az ÉLET az ő iskolájában gondoskodik a leckékről, a terepgyakorlatról és addig és annyiszor van feladva az ismétlés, míg meg nem tanuljuk jó csinálni.

Az én jóbarátommal lassan húsz éve nem múlik el úgy nap, hogy pár szót legalább az éteren át ne vált

anánk. Ma már talán felületesnek tűnik sokszor ez a párbeszéd, de ott belül mélyen mindkettőnkben él az igénye annak a tudatnak, hogy a barátság él...

Nekem nagyon értékesek ezek a jóbarátságok, hát őrzöm, ápolom őket, mert éltetőek, erőt adóak, lelket melegítőek. Csak remélni tudom, hogy én is ez vagyok számukra.

KÖSZÖNET

MINDEN BARÁTNAK ÉS JÓBARÁTNAK,

AKIK HOZZÁSEGÍTENEK

JOBBÁ, BÖLCSEBBÉ, SZERETHETŐBBÉ VÁLNOM!

Mások így gondolkodnak a barátságról...

Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a

sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

/Müller Péter

Ha te meg én barátok vagyunk, akkor a kapcsolatunkat áthatja egyfajta várakozás.

Amikor látjuk egymást, vagy távol vagyunk egymástól, ott vibrál a levegőben az együttlét, a nevetés és a beszélgetés várakozása. Ennek a várakozásnak nincs konkrét meghatározása; eleven és dinamikus, és minden, ami kialakul az együttlétünkből, az a valami különleges, egyedi ajándék, amelyen senki mással nem osztozunk. /William Paul Young

Egy igaz barát ismeri a gyengeségeidet, de megmutatja neked az erőidet; érzi afélelmeidet, de megerősíti a hitedet; látja az aggodalmaidat, de felszabadítja a lelked; felismeri a korlátaidat, de hangsúlyozza a lehetőségeidet.

/William Arthur Ward

Hamarosan vége a TÉLnek...

Van az úgy, hogy az ember azt érzi, hogy minden összefogott ellene, hogy semmi nem akar a talpára esni, hogy minden mozdulata dupla energiát emészt fel. …hogy a körülmények és főleg a rendszer csak azért vannak, hogy nehezítsék az ember dolgát…

És ehhez még hozzájön a napfény nélküli hosszú tél, az eső, a ború, és kész az igazolás: itt nem lehet élni, IGY NEM LEHET ÉLNI!!

Ha úgy érzed, hogy lelkileg lefáradtál örülni az apró dolgoknak, ha már nem is látod meg az apró örömöket, sőt nem is hiszed, hogy ilyenek létezhetnek, vigyázz, mert nagy rombolást végzel magad ellen.

Ez az az állapot, amikor a gödör mélyén még tovább ásol.

Ideje ránézni a két kezedre és lépcsőt ásni a gödör falában, hogy lépésről lépésre feljuss a FÉNYre.

Míg Te vájod a lépcsőfokokat, én mesélek a lépésekről:

o ELSŐ LÉPÉS: Vannak dolgok, amiken nem tudunk egykönnyen változtatni, hát fogadjuk el őket. Mielőtt azt hinnéd, hogy ez megalkuvás, én azt mondom, ez a realitás. Képzeld el úgy, mint a ringet a bokszolóknál, a pályát a focimeccsen. Ezek a keretek, a játéktér. A futó sem a célvonalat hibáztatja, ha nem Ő győz. Örök harcban állni a körülményekkel sziszifuszi küzdelem, csak lopja az életenergiát, nem jutsz előbbre. Magadra koncentrálj, ne a körülményekre.

o MÉG EGY LÉPÉS: Először is vizsgáld meg gondolataidat. Lépj ki magadból és nézz magadra, igy hallgasd meg kigondolt és kimondott szavaidat. Most szólok, meg fogsz ijedni: a hitek, a lelkesedés, a vágyak helyett a lehangoltság, keserűség, kilátástalanság, elégedetlenség és megannyi negatív érzés és hangulat. Ha mást ilyennek látsz, szinte menekülnél tőle. Vagy segíteni próbálnál neki? Hiszen kívülről mások helyzetét olyan okosan, fényes lélekkel tudjuk átlátni. Tehát jöjjön az oly jól bevált gondolat nagytakarítás. Ismered a tanítást a félig üres, vagy félig teli pohárról!? Tekerd meg a kapcsolót lelkedben, állítsd át, és fogadd el a természeti törvény bizonyosságát, hogy a felhők mögül mindig kibújik a Nap. (És ez így van jól!)

o ÉS MÉG EGY LÉPÉS: Állj meg egy pillanatra, egy jó hosszú pillanatra: vedd számba, mik azok a terhek, amik nyomasztanak. Ezek legtöbbször abból születnek, amikor szőnyeg alá söprünk „nem szeretem” dolgokat, amikor halogatunk valami kellemetlent, amikor hamarabb akarjuk a nyereséget, mint a befektetést. Fájdalmas lehet a hír, de mi magunk gyűjtjük be magunknak ezeket. Ha egy zsákban gyűjtőd őket, együttesen nagyon nehézzé tudnak válni, valós az érzésed, hogy lassan a víz alá nyomnak, megbénítanak, képtelenné tesznek a cselekvésre. Egyenként viszont akár bagatellé is silányodhatnak, megoldhatóakká, feloldhatóakká válnak.

o MÁR CSAK PÁR LÉPÉS: Végre válassz irányt magadnak! Olyan célt, mely vonzza a szemedet, rátapadsz, és ébren tartja benned a késztetést mindennap. Képzeld el, színezd ki, éld bele magad a célba érés lelkiállapotába.

Itt most fel kell szólítsalak arra, hogy vedd elő „A TITOK KÖNYVE”-t. Ha még nem olvastad, akkor azt tanácsolom, hogy hitetlenkedés helyett adj esély magadnak a kipróbálással. Ha olvastad, akkor azt javaslom, olvasd újra és újra el azokat a fejezeteket, amik választ adnak sorskérdéseidre. A legminimálisabb haszna az lesz, hogy addig is a fejedben szebb gondolatok forognak majd.

Mesélhetnék még a VONZÁS TÖRVÉNYÉről, ami behálózza mindennapjainkat. A lényeg az, hogy mi magunknak vonzzuk be a sikert, a boldogságot, ugyanúgy mint ezek ellenkezőjét. Hát vigyázz, milyen mágnessé válsz!

o VÉGÜL a gödör széléhez közeledve nézz magad köré, és látni fogod azokat az embereket, akiknek fontos vagy, ezért ne légy energiavámpírjuk. Ők dobják majd a mentőkötelet , vagy nyújtják majd a kezüket az utolsó lépéseknél a gödör pereménél.

Az úton felfelé Te pedig csak
MOSOLYOGJ, MOSOLYOGJ,
ha kell, az elején erőltetetten, csíz-ajakkal, vicsorítva


No még egy két másodpercig bírd ki….

Még…,még….

Látod,
már a lelked is csupa mosoly…

Még….., még



És
a Világ is visszamosolyog!

Másoktól, másképpen....

"Amikor rosszul vagy attól, hogy eleged van abból, hogy rosszul vagy, akkor meg fogsz változni." /Andrew Matthews

"… a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba. " /Paulo Coelho