Már több mint három éve, hogy utoljára itt jártam… Talán meg kellene magyaráznom, hogy miért is nem éreztem erőt az
íráshoz. A lelkem szabad gyökeit lekötötte ezernyi olyan feladat, mely a szabad
szárnyalástól megfosztotta , vagy talán a mély bugyrok lehúzó ereje volt
erősebb a közlési vágytól? Ma már nem kutatom. Ma is ezernyi feladat van, mégis
új szelek fújnak…
Mindig is irigykedve figyeltem
azokat a bloggereket, akik évek hosszú során át folyamatosan jelen tudtak lenni
az éterben. Én csak akkor tudok írni – beszélgetni így sok szemközt magammal - , amikor érzem a belső késztetést, hogy van értelmes
mondanivalóm – a magam ítélete szerint. Hogy mások találnak-e majd ebben bármi
kedveset, hasznosat, rímelőt a maguk számára, az nem lehet at én dolgom.
Kétségtelen, hogy világ életemben volt valami késztetésem a „kreatív magam
mutogatásra”, olykor csak a szürke tömegből való kitűnés a teljesítményemmel,
olykor a magam készítette – ma divatosan DIY- csecsebecséimmel, fiatalabb koromban a kort
meghaladó gondolkodásmódommal… Aztán eljött egy időszak, úgy az ötvenes éveim
kezdetétől – lassan belecsúsztam az öregedő asszonyok lelki állapotába. Évek
alatt magam köré húztam hájból egy védő ernyőt, mely izolált, egyre mélyebbre nyomott
az öregség tudat felé. Simone de Beauvoire után szabadon csak a harmadik nem egyik megtestesítőjévé kezdtem válni. Reggelente
belenéztem a tükörbe, és elhittem Charlie-nak, hogy "aki szép, az reggel is
szép". No én akkor nem vagyok szép, sőt, kifejezetten ronda, vén öregasszonnyá
válok napról napra. Azt vettem észre, hogy minden halálhírnél azt kezdem
számolni, hogy nekem akkor még hány éven van hátra, ha én is ilyen koromban
mennék el?
De hogy nem volt ez így mégsem
komfortos, mégsem igazán az enyém, akkor kezdtem érezni, amikor már a testem lázadó
jelzéseket küldött, amikor a lelkem
inkább a szabad levegőt, mintsem az elefántcsonttornyot kívánta. A felismerés
már megvolt, a felszedett 10 kilótól és a lelki bezártságból ki kell törni. Feszegettem a gondolat erejével az erősre
kiépített várfalakat, mígnem a sors megadta a végső lökést. Jött a hír, hogy
nagymama leszek. Az első unokám már készülődik erre a világra.
és akkor belémhasított…. meddig
fogom tudni végigkísérni az életútján ? Az én fiaim egy baleset miatt hamar elvesztették
nagyszüleiket, akik nagyon, de nagyon hiányoztak az életünkből. Tudom, hogy van,
amit csak a nagyszülő tud megadni egy gyereknek. Ez még az én életfeladatom. Tehát
az első lépéshez a lórúgást megkaptam, melytől fél év alatt 17 kiló zsírtól
megszabadultam. Csak érdekesség, hogy akik nap, mint nap láttak, akkor kezdtek
el felfigyelni az átalakulásomra, amikor az első 10 kiló elveszett. Ma már
többször mondják, hogy talán nem kellene tovább fogynom, és akkor szerényen
mondom, hogy még 6 kg feleslegtől kell megszabadulnom. Most az ünnepek alatt és a téli
sötétségben örülök , ha tudom tartani a
68-at, aztán januártól az a pár kiló se perc alatt le fog menni.
Ha most megkérdezem magamtól,
hogy miért teltek el hosszú évek úgy ,
hogy „…majd hétfőtől új életet kezdek ...”, vagy miért pont a kalóriaszámlálás
hozta meg az eredményt, amikor már minden létező egyéb kúrát próbál(gat)tam,
nem tudok rá értelmes magyarázatot adni.
Mindezen gyönyörűséges új
állapotomnak azért van egy-két árnyoldala is. Persze engem , a jin és jang
ismerőjét ez már nem lepett meg. Minden ruhám leesett rólam, és az arcom még
öregebbnek néz ki, mint valaha. Jól
mondtam én duci koromban, hogy randa a soványság. A ruháim rám szabása , vagy újakkal helyettesítése
a kisebb invesztíciónak tűnik azok után, hogy a kollektív tudásbázisban – alias
internet - szétnéztem, mit lehetne tenni a ráncokkal, petyhüdtséggel. Nos ahhoz újra kellene születnem.
De erre most nincs időm, az unokám már itt van közöttünk, mindjárt három
hónapos lesz , már nem csak nézni, de látni is fog. Tehát ma este, így 2013 Karácsony
második napján megszületett a 2014 évi
tervem fő irányvonala.
Ezért vagyok most itt. Hogy mi történt még ma, fontos a tervállítás
miatt: mióta több időm maradt magamra, észrevettem, hogy olyan dolgokkal képes
vagyok elbíbelődni, amiken régen átugrottam, elnagyoltam. Örömömet lelem az
aprólékos dolgok csinálásában, úgymint például a kézzel függönyvarrásban, az
utolsó lakássarok, bútorszöglet kifényesítésében, vagy a régi fényképek
rendezgetésében. Ez volt ma is, az unokám apukájának – első szülött fiamnak – a
fényképeit rendezgettem, persze mindjárt ott volt a másodszülötté is, a régi
karácsonyok fotói, régi barátok, régi helyek, a háromnegyed életem egy kis kupacba összesűrítve. Nem
kicsit volt szívszorító…
Végülis így vált kerek egésszé ez
a történet: az új élet megszületése megérlelte, a régi emlékek megerősítették egy új projekt indítását.
