Vihar egy kanál vízben...

Már több, mint két hete nincs változás a blogomban, de nem úgy a mindennapjaimban.

Amit akartam, az sikerült. De ennyire…?!?

Még tavaly télen bedobtam egy kavicsot életem álló vizébe, ami mostanra akkora hullámokat kavart, hogy éppen hogy csak a víz felett tudom tartani a fejemet!

Óhajtottam a változást, a pörgést, a felgyorsulást! De későn kezdtem el edzeni eltunyult tagjaimat, kisimult agytekervényimet és lezsibbadt idegszálaimat?

Lehet, úgy gondoltam, hogy olyan ez, mint a biciglizés, amit, ha egyszer megtanult az ember, sohasem felejt el? Vagy jószerivel végig sem gondoltam, hogyha változást generálok magam körül, akkor elsősorban és leginkább magamat kell hozzá igazítani.

No most megtapasztaltam úgy isten igazából, hogy a halogatási, a restanciagyűjtési művészi hajlamom mit tud összekalapálni rövid idő alatt.

Most, mint mérgezett egér, versenyt lótok – futok az idővel, mégha látszólag lecövekelve ülök az irodai székemben.

Néha a méhkas kutyafüle zsongású a fejemben süvítő, cikázó gondolatok hangjához képest. Hopp egy gondolat-foszlány- le kell írni, fel kell hívni, el kell intézni, el kell végre dönteni, el kell hozni, be kell adni, be kell fejezni és végre el kell kezdeni….

A másodperc tört része alatt ez mind átszáguld az agyamban, és sem a kezem, sem a lábam, sem az agyam munkára fogható része nem tudja követni a sebességét.

Gondoltam, majd írok erről, ha vége lesz, ha a hullámok már az ÉDEN lágy homokpadján nyújtóznak el a siker érzésének simogatásában.

De nem bírtam tovább… Napok óta szinte sötét éjszakáig dolgozom és mire hazaérek, éberebb vagyok, mint reggelente. A pihentető álom keresése csak önkínzás ilyenkor.

Most álomba írom magam….

Ha valaki azt hinné, hogy panaszkodom, téved. Minden feszültsége és terhe ellenére élvezem a megpróbáltatást, a kihívást. Most kell megmutatnom- elsősorban magamnak, de nem baj ha mások is észreveszik – , van még lendület, van még tűz bennem.

Ebben a napok óta tartó forrrásban egy –egy lélegzetvételnyi szünetet jelent, ha kizárom a kül- és belvilágot az agyamban és csak arra az egy dologra koncentrálok, amivel éppen foglalkozom. Ilyenkor jól haladok, vannak nagy kövek, melyek hangos puffanással esnek le a lelkemről. Valami bevégeztetett, valami elvégeztetett. A képzeletbeli teendők-listájáról valami végre kihúzható. Persze jön újabb három másik helyette, kicsit odébb való határidővel.

Már régóta tudom, hogy a nemszeretem dolgokat hajlamos vagyok halogatni. Aztán hajlamos vagyok arra is, hogy másoknak – néhány kiváltságosnak - szabad teret engedek az időmmel való szabad garázdálkodásban. Jószerivel az életem nagy része arról szólt, hogy ezen kiváltságos lényeknek feltétel nélkül rendelkezésére álljak. És vannak néhányan, akik felé tartozom azzal, hogy hívó szavukra felkerekedjek. Így hát bár megtervezem a napom, az áttervezésre félnaponta, olykor óránként meg kell nyomnom a refresh gombot az agyam billentyűzetén.

Most minden együtt van, mondhatni a csillagok állása kedvező a kitörésre. Vannak új feladatok, melyek megkívánják az összeszedettséget, penge agyat, a kifinomult érzékeket. Újra távolabb kerülök az elsődleges szakmámtól, és belevethetem magam a saját tapasztalatból és a sok éves, szerteágazó, rám ragadt tanokból táplálkozó emberformálásba. (Talán ez így durva. Jobban hangzik úgy, hogy) segítek másoknak, mint enmagamnak, nem csak leélni és túlélni, hanem megélni az életet. (Ez meg egy kicsit fennköltre sikerült.)

Még egy hét és csendesül a vihar ereje. Akkor jelentkezem újra….

.. és az elmaradhatatlan idézetek:

A siker felé vezető első lépést akkor tesszük meg, amikor már nem vagyunk azon környezet foglyai, amelybe először belecsöppenünk!/Mark Caine

Nem az számít, hogy milyen helyzetbe kerülünk, hanem az, amit benne teszünk./Aldous Huxley |

Hányszor kell még…..?

- kérdeztem magamtól a napokban kicsit rezignáltan, amikor egy újabb fordulat első lépéseit teszem az életem munkával töltött részének megváltoztatásához. Csak részben a külső körülmények megváltozása miatt, jórészt a belső megújulási igény miatt.

Tehát hányszor kell még újra kezdenem?

Pedig mindennapjainkat átszövi az

útkeresés – választás - változás

hármasa.

Van, aki az állandóságot mindenek felett óhajtja, legyen az mikro-, vagy makrokörnyezet, és miminden, ami maga az ÉLET. Leginkább akkor változik az élete, akkor vesz fordulatot, ha a külső körülmények már kikényszerítik.

Emlékszem a dédmamára, akinek szülőfaluja határán kívülre való utazás ugyanúgy, mint valami váratlan, ismeretlen történés mekkora terhet, erőfeszítést jelentett. Az ő biztonságát az ismert ház, ismert utca, ismerős szomszédok, a gyalogosan uralt környezet jelentette.

Van aki élete végéig csak az útkeresésig jut. Toporog egy helyben az útkereszteződésben, hosszasan és alaposan mérlegel, s míg számítgatja a legkisebb kockázatot és veszteséget, a legnagyobb hasznot, addig lehet, hogy bezárulnak a lehetőség kapui.

Lehet, hogy szúrja már a szög a talpát, netán irígyli a szomszéd zöldebbkertjét, – de még nem érett meg belül az erőfeszítésre, talán el sem hiszi magáról, hogy ő is tudhatja, birtokolhatja, képes rá, képessé válhat rá…Bár már álmaiban, vágyaiban óhajtja a változást, de még fél lépni - riasztja az új, az ismeretlen, a megszokottól való elszakadás, a biztonság elvesztése, netán a belebukás veszélye…..

Van, aki túljutva az első lépésen, választ.

>Választ, mert látja mások sikerét az új úton, választ, mert hagyja sodortatni magát az árral, választ, mert jobban igényli a választás bizonyosságát, mint az útkereséssel járó bizonytalanságot,

választ, mert úgy érzi, inkább őmaga válasszon a kínálkozó lehetőségek közül, mintsem a körülmények lökjék kényszerpályára.……

Őt vonzza az új, az ismeretlen, a megszokottól való elszakadás, kalkulál a biztonság elvesztésével, netán a belebukás veszélyével, de már vállalja a döntés következményeit. Ennél a stációnál már az önismeret és önbizalom egészséges fejlettsége erős támasz tud lenni.

Így jutunk el a harmadik lépésig, a változásig!

A választást körül kell, hogy ölelje a változás. Változom és ezért megérik a választásra való igény, vagy választok és ez szükségképpen magával hozza a változásomat is.

Tegyük ezt bár tudatosan, vagy ösztönből, mindig örök választás előtt állunk. Fiatalabb koromban, mikor még „ide nekem az oroszlánt” szemlélettel tekintettem a lehetőségekre, sokkal inkább bátran, olykor vakmerően vágtam bele új dolgokba. Nem gátolt a döntésben a kockázatokkal, veszteségekkel való kalkulálás. Úgy gondolom, ez a fiatalság erénye is egyben, hisz így születhetnek az igazi fejlődést hozó eredmények. Így hozhatjuk magunkat újabb és újabb sorsot, jellemet formáló helyzetekbe.

Amióta az eszemet tudom, mindig bennem volt a változásra való igény. Ha nem jött ez a külvilágból, akkor magam indukáltam. Volt, hogy csak arra futotta erőmből, hogy átrendezzem a lakást, akkor azzal teremtettem új környezetet. Volt, hogy egy merőben új frizura hozta meg a megújulás érzetét.

Számtalan eseteben még turbóztam is a változás okozta jó és izgalmas érzést azzal, hogy halmoztam az egyidőben végbemenő változásokat, változtatásokat. Volt, hogy csak a változás oly sokszor előidézett kellemes érzéseinek újraélésére provokáltam az újdonságot.

Persze minden változás kicsit ugrás az ismeretlenbe. Míg fiatal az ember, a kiváncsiságán és vakmerőségén kívül nincs sok belső fogódzója, bár nem elhanyagolható a közvetlen környezet hatása sem, mely lehet védőháló, de kilövőállás is.

Később sokat segít az önismeret, a saját képességeknek egyre pontosabb felmérése. Ezeket az ismereteket is persze a változásokra való reagálásunkból nyerjük. Hányszor éltem már át, amikor váratlan új helyzetbe kerültem, hogy magamat is megleptem a reakciómmal. Akkor kicsit magamba alászállva dolgoztam fel a miérteket. Igy lesz a változás mozgatórúgója saját személyiségünk megismerésének, fejlődésének, a körforgás így teljes.

Volt, hogy a változás igényét annak érzése hozta, hogy lassan beleszürkülök az engem körülvevő közegbe. Mindig volt belső késztetésem arra, hogy kitűnjek a tömegből, hogy legyenek olyan teljesítményeim, erényeim és ideáim, amivel kiérdemlem a kitüntető figyelmet.

A változás nekem kihívás: erőfeszítés, sok tanulás, az új helyzethez való aklimatizálódás. Néha a régi, változásért kiáltó helyzet jó dolgainak elvesztése. Tehát vannak fájdalmas pillanatai is, de ezekre úgy gondolok, mint a jövő kedvezőbb alakulásáért való fizetség. És titokban a nagyon hiányzó régi dolgokat becsempészem az új életembe.

A változásra való képesség edzettség dolga. Ma, amikor világpolgárok lehetünk anélkül, hogy hazát kellene váltanunk a lelkünkben, képessé kell tenni magunkat a minél eredményesebb megújulásra.

Életem során több, mint negyedszázszor váltottam már lakhelyet – megannyi csomagolás, költözés, új város, új emberek, új munka.

De minden csomagolás rendszerezése és selejtezése a ránk rakódott holmiknak, minden költözés egy új alkalom az otthon újra álmodására, új város, új emberek, új munka – lehetőség a magunk újrapozícionálására, az értékes kapcsolatok megsokszorozására, új milliő megalkotására.

Tehát a szeretet mellett a legfontosabb útravaló, melyet a gyerekeimnek szánok, az a változásra való képesség kifejlesztése , állandó edzésben tartása. Legyen az bármilyen előjelű változás a külső körülményekben, vagy saját belsőjükben – legyen érzékük annak felfogására, értékelésére, és válaszaikkal hozzák ki belőle a legtöbbet, leghasznosabbat, saját maguk és a világuk épülésére.

De legyen bármilyen nagy is a kihívás a változásra, maradjon meg az önbecsülésük és a belső értékrendjük.

Végül válasz a kezdő kérdésre:

Te, nézz a lelkedbe!!! Alig vártad, hogy megint induljon egy új életfejezet!

... és ahogy erről mások gondolkodnak:

Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: "Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?" És valahányszor a válasz túl sok napon át volt "nem" egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell... majdnem mindenen - a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól - mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni. /Steve Jobs

Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerűség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait. /Paulo Coelho

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van. /Müller Péter