27 éve történt – a 2010. február 19-i bejegyzésem margójára

Tegnap egy kis karácsonyi játékra a kis unokámnál voltam, és a beszélgetés közben szóbekerült, hogy 1987-ben vékonyabb voltam, mint lánykoromban. Láttam a 32 éves  fiam tágra nyílt szemét, amikor megértette,hogy miért…. Mert volt egy félév, amikor pár hónap leforgása alatt FELNŐTTÉ váltam. 

Ekkor 32 évesen már körülöttem szaladgáltak az öt és a három éves fiaim, egy  átlagos házasságban éltem a vidéki kisvárosban. Azon a napon – Zsuzsanna napja volt, azóta ez a nap nekem kevésbé  a Zsuzsannákról szól – egyszer csak jött egy esti telefon. Bátyám telefonált, hogy tűz ütött ki a az ország másik végén álló szülői házunkban és édesanyám megégett, kórházba került.  Az ezt követő éjszakát sohasem felejtem, és soha nem bocsátom meg magamnak és a férjemnek sem. Én azonnal autóba akartam ülni, hogy induljunk Édesanyámhoz, de férjem lebeszélt – Majd reggel  elmegyünk!  Igaz, hogy 180 km-t kellett volna autózni az éjszakában, de én nem gondolkoztam ekkor észérvekkel, hajtott a kétségbeesés, a félelem a végletes rossztól – és mégis maradtunk. Hát ezért vagyok szigorú magammal. 

Édesanyámat először a kórházban meg sem ismertem – az égés eltorzította az arcát, mint egy labda, tele volt vízzel. Ebből a kórházból egy mentőhelikopterrel a fővárosba szállították még aznap, hogy láthattam. Beültem az autónkba és a városból felvezettem Budapestre úgy, hogy 30 km után vettem észre, hogy 3-ban megy az autó – nem teljesen voltam magamnál. A fővárosi kórházban még tudtam vele beszélgetni, szinte kedélyes volt – reménykedtem. A következő napon a műtét után nem ébredt fel, ott álltunk mellette és látom, hogy mozog a szája. Közel hajoltam hozzá, és Ő öntudatlan állapotban is matematikai példa megoldását magyarázta egyik álombeli tanítványának  – ízzig-vérig matematikus volt . 

Már vagy két este Budapesten aludtam a bátyáméknál, hogy minél közelebb legyek Hozzá. Minden este reménnyel feküdtem le, hogy éjjel nem cseng a telefon. De az egyik hajnalban mindannyian a telefoncsengésre ébredtünk – jött a hír a megváltoztathatatlanról.  Ma sem tudom, hogy lehet ezt felfogni ép ésszel. Vagyis inkább azt tudom, hogy nem lehet. Ilyenkor egyfajta védekező mechanizmus kapcsol be, és ez az önvédelem segít, hogy ne bolonduljon meg az ember. 

Nem tudtam elfogadni, amíg nem látom – mondták, hogy ez nem jó gondolat. Bementünk a kórházba, az ágya már üres és én nem tágítok, meg kell néznem – el kell búcsúznom Tőle…..Az orvos levezetett a pincébe, és a földön, a többi halott között egy lepedőbe becsavarva ott feküdt a betonpadlón pillekönnyű teste. Ez a látvány sokkolt, minden idilli képzeletemet  összezúzta. A búcsú így prolongálódott még tizenév hosszan. Ennyi idő kellett, míg el tudtam engedni, míg a Vele való  álmaimból nem az egész testemet rázó zokogásra ébredek. 

Bárhol  voltam a végzetes hír után, mindig volt velem valaki - vagy a férjem, a bátyámék, vagy otthon a gyerekek.  Amikor először maradtam magam – miután a következő reggel a gyerekeket átvittem az oviba és  visszatértem az otthonunkba - lerogytam az ágyra és sírtam -  bömböltem, mint akiből a több  napnyi visszafojtott feszültség egyszerre akar kiszabadulni. 

A balesetet kiváltó történés, amiben a tűz keletkezett, az Édesapámért történt, Édesanyám hozzá ment át segíteni. Ők már évtizedek óta elváltan éltek egy családi házban, külön és mégis együtt. Volt valami elszakíthatatlan kötelék közöttük, egy mélységes szeretet – amit én is csak a mai eszemmel látok ilyen tisztán. Bár szóval nem mondta ki akkor, én mégis úgy  éreztem, hogy Édesapám mélyen marcangolta magát a megváltoztathatatlanon.  ….és bár a családi ház újjáépült, ő belebetegedett a szeretett egyetlen ember elvesztésébe és Édesapám a baleset után öt hónappal  egyszerűen feladta a küzdelmet ezen a világon.  

Hálás vagyok az értelemért, a rendszerelvű gondolkodási  módért,  az emberi tartásért, a barátságért, amit Édesanyámtól kaptam útravalóul. 

Hálás vagyok a cizellált érzelmi töltésért, a szép és a harmónia  iránti fogékonyságért, a líraiságért, amit Édesapámtól kaptam útravalóul.

… és ez így van JÓL!